Hullik a piros, érett meggyszín lesz, meleg barna és olajzöld kendő a kert, amelyre reggel apró selyemszálakat futtat a fény. Hamvas a szilva és vérkék a padlizsán. Cserhajú sütőtök is fehérlik. Aranylik egy fürt muskotály, és parázslik a fény, amely átjut a szemeken. Mogyoró koppan és macska jön csendesen. Egy pohár bor is van, a tavalyi termésből. Szeretném, ha ez lenne az ősz. Pedig, esik, ázik a dió, korán hull a levele. Csordultig esővízzel a dézsa. Leveszem a fáról, kiserken, ragad a füge tej az ujjam között és összegyűjtöm eső után, férges az alma. Talán sötétebb leszek, talán érett kökény és mégis, szeretném, ha égő berkenye. Tudom, megkésett álmodozás. Esteledik, de még nem harangoznak. Ezen mélázok a kertben és nézem a fecskék szótlan, eszeveszett cikázását fölöttem. A magas légnyomás alatt lennebb a felhők és ugyanott az ég bogarai is. Őket szedegetik sebesen a fecskék, nagyon sietnek, esznek és tartalékolnak, hiszen a teremtő nem szabott vándortarisznyát a hátukra, csak tévedhetetlen időérzéket indulásra és örökös reményt a visszatérésre. Kell-e ennél több? kérdezném, de Kisboldogasszony búcsút intett nekik.
