A fjordok kietlen szépsége, a méltóságteljes nyugalomba burkolózott nagy hegyek, a szemet gyönyörködtető piciny magaslati tavak harmonikusan illeszkedtek a természeti erők által megalkotott, köd uralta tájba. Emberi teremtmények ritkán jártak erre, csak a legbátrabbak merészkedtek az ismert világ e északi határára, amely végtelen szépségeket tartogatott a vendégeknek és nyugalmat nyújtott a megtébolyult lelkeknek. A víz kéksége megnyitotta a szíveket és visszavezette a bátor vándorokat a lényük legbelső forrásához, itt eggyé válhattak a teremtő energiákkal. A tömör természet gyönyöre elemi erővel szívta ki belőlük a félelmet, az aggodalmat és a pusztító gondolatokat. A pompás tájnak híre ment délen, ahol hatalmas városokba bezsúfolva éltek az emberek silány másai. A tökéletesen kiüresedett lények abban reménykedve, hogy megérinti őket az élet, felkerekedtek és elindultak északra. Zajosan vonultak a kipusztított erdők és állattemetők között. Ahogy közeledtek a fjordok birodalmához, egy-két rénszarvas akadt az útjukba. Még soha nem látták a természet e szépséges gyermekeit és az idegenségérzet villámgyorsan elviselhetetlen idegességgé változott bennük. Tehetetlenségükben a már megszokott és eltanult viselkedési mintát alkalmazták: különös kegyetlenséggel legyilkolták a rénszarvasokat. A kék tavak országának határán azonban megtorpantak. A természet viharkatonái álltak ott délceg büszkeséggel és tértelen higgadtsággal. Az emberek silány utánzatainak fejében sötét örvények tomboltak és nem tudták felvenni a harcot a józansággal. A viharkatonák kék kegyetlenséggel hajították be őket a fjordok mélyébe.
