Azt mondják, ha valakit elveszítettünk, akit szerettünk, a lélek azonosulással gyógyul. Egyszer csak észrevesszük, hogy bizonyos tulajdonságait, mozdulatait öntudatlanul is átvettük annak, akit nehéz elengednünk. Valami apró gesztust, hangsúlyt vagy mindennapi szokást. Például úgy terítünk, úgy hajtjuk össze a szalvétát, ahogy az elhunyt édesanyánk tette. Valamit föltámasztunk abból, aki elment. A napok egyre csak múlnak, és az ember néha úgy érzi, hogy irányt vesztetten harcol a hétköznapok ellen, néha pedig az emlékekből merít erőt.
A gyász alapjaiban tisztítja és erősíti meg az embert, de teret kell engedni neki, hogy átmenjen az rajtunk. Nemcsak a halált gyászoljuk, az életet is, a veszteséget, a változást. A gyötrődés, a fájdalom sok minden rosszat is kimos, segít bizonyos dolgokkal szembenézni. A gyász mindannyiunkban közös, de mindenkiből mást hoz ki. Valakiből a jót, valakiből pedig a rosszat. A legrosszabb pedig, hogy amikor már az hiszük, hogy vége, kezdődik minden elölről, és mindig, minden alkalommal földbe döngöli az embert.
