Ebben az országban is mind több politikai faktor ismeri fel a társadalmat fenyegető egyik legnagyobb veszélyt, az elvándorlást. Épp ezért, szózataikban most is grandiózus tervekkel állnak elő a vezetőink, új városokról, milliárdos beruházásokról és sok-sok ezer munkahelyről regélnek, de sajnos ezt halljuk már lassan negyed évszázada, ám valahogy sem a szláv testvérek, sem az arabok, sem pedig a kínaiak nem húztak ki bennünket a csávából, azt pedig tudjuk, hogy az EU-s országok addig nem is adnak, amíg mi nem adunk el bagóért mindet nekik, hogy aztán mindenkit kirúgjanak, mert a nyugati államokban meg égetően szükségük van a melósokra.
Igaza volt jó Pásztorunknak, amikor azt mondta, van ebben egy jó adag tömegpszichózis is, ám valamelyik éjjel annyi gépkocsireklámot láttam a tv-ben, hogy óhatatlanul azon kezdtem gondolkodni, vajon az én életemben lesz-e még olyan időszak, amikor esetleg egy új kocsit engedhetek meg magamnak. Természetesen – mondanák a bankok, akik meg a járgányreklám után mindjárt „igen jó feltételű” kölcsönt kínálnak a képernyőn, csak az a baj, hogy jobban félek a pénzintézményekkel való üzleteléstől, mint a fekete ördögtől, mert láttunk mi már falon pókot, tudjuk, miként jártak honfitársaink, például Magyarországon.
Ezért nem is ítélem el azokat, akik megunták már az itteni nélkülözést, s legalább azt akarják elérni (még ebben az életükben), hogy legalább egyszer tapasztalhassák meg, mi az, hogy valaki vadiúj négykerekűbe ül bele. Ha az ember épp nem örököl, itt ezt meg lehet csinálni?
