Soha sem gondoltam volna, mennyire ellehetetleníti az embert, ha a lábát begipszelik, és nem tudja behajlítani a térdét. Aztán egy kis foci után sikerült a térdemnek kiugrania a helyéről, és kezdődhetett a nyár. A sürgősségin nyílt csonttörésekkel, hasbántalmakkal, vagy éppen térdficamokkal várakoztunk a bajtársaimmal órákon át. A Vajdasági Klinikai Központ sürgősségi osztályán négy teremben rendelnek egyszerre, legalábbis így van feltüntetve, az egészben csak az a szépséghiba, hogy csak egy orvos rohangál minden terembe, magyarán, olyan, mintha egy teremben fogadnák a betegeket. Két óra várakozás után, egy hétre szóló gipsszel hagytam el a kórházat, egy hét múlva jelentkeztem ellenőrzésre, akkor hét órát vártam az örömhírre, további négy hétre pólyálták be a lábamat. És akkor jöhettek azok a kis részletek, amelyek „édessé” varázsolták a nyarat. A „baleset” előtt beköltöztünk egy szép házba, az illemhelyet és fürdőszobát a félemeletre tervezték, akkor nem is tulajdonítottam nagy jelentőséget a lépcsőknek. Gipsszel, „karóba húzott” lábbal viszont nem gyerekjáték följutni a félemeletre, főleg úgy nem, hogy nem szabad ráállni. Amikor nagy nehezen sikerült feljutni, következhetett a következő kihívás: hogyan tisztálkodni, ha a gipszet nem szabad bevizezni, ha a lábamra nem állhatok rá, nem hajlíthatom be, és csak mankókkal bukdácsolhatok... az illemhely használata természetesen külön kihívás. A labdarúgó-világbajnokság valamelyest enyhítette a „részleteket,” de számomra az igazi rangadók a lépcsők és a fürdőszoba közötti fordulók voltak.
