Négyen-öten várakoztak az ideggyógyász rendelőjében. Számon tartották, ki mikor érkezett, így mindenki békésen, maga elé révedve ült a padon. Egyszer csak megérkezett egy ötven év körüli férfi, és anélkül akart bemenni a doktornőhöz, hogy szólították volna. Erre fölkapták a fejüket a tisztességesen várakozók. Aki elsőként érkezett, odaszólt a férfinak, hogy ha nem látná, vannak itt többen is, akik ugyanoda várnak, nem mehet be soron kívül. A jövevény felhördült: „Én vagyok az első, mert 1975 óta járok terápiára!”, majd belenyúlt a zsebébe, elővett egy doboz Bensedint, és bekapott belőle három szemet. Közben ismertette a kórképét, annak ellenére, hogy senki sem volt rá kíváncsi. Amikor végül megosztotta a többiekkel, hogy három hónapig gyógykezelték a zárt osztályon, és időnként fegyvert is szokott hordani magánál, belátták, életveszélyes vele vitatkozni, és ráhagyták, legyen ő az első. Néhány perc múlva jött egy idős asszony, és gyanútlanul megfogta a kilincset. A zárt osztályos felpattant, elé ugrott, és azt mondta: „Csak a holttestemen keresztül!”.
Azzal nincs is semmi gond, hogy nagy az Isten állatkertje, de az már baj, hogy túlságosan alacsony a kerítés...
