Napfénnyel kezdődik ez a reggel. Sok volt a felhő, a szomorúság és a gond mostanában, vidámító ez a pirosba hajló mézsárga fénycsóva a szomszéd akácfája felől. Lám, maradt még körülöttünk egy gyűszűnyi nyár, amibe fogózhat a tekintet, amibe ki lehet ülni, kamillás-mentás gyógyteával, puha, vajszínű plédbe kuporodva, virágok közé, bambusz szélcsengő alá, frissen nyírt pázsit illatába, cicaközelbe.
Jólesik a fülnek a halk háttérzene, most éppen Jeszenyin versei Kaláka módra. Pompásan illik ez a zsigerekbe ivódott orosz spleen és a pengő lant a lassan ébredéshez, a lopott félórához napi teendők előtt.
Végezetül egy régi pársoros, épp a mai naphoz illő. Halkan, magamnak. Mantraszerűen, zsolzsomaként.
„Csöndet, de ne a hallhatót, hanem a feneketlen, bódító, édes-mámorost, a kétmillió spermiumnál is termékenyítőbbet, a gyógyítót, a hallhatatlant, a csak sejthetőt. Csupán csöndet szeretnék, itt belül, s ott benned, még ha nem is tartana pár pillanatnál tovább, nem kérek mást, mást minek kérjek, csak csöndet, ajándék gyanánt.”
