Azt hiszem, nem kell senkinek sem külön bizonyítanom, hogy huncut emberek a bankárok. Ez így is van rendjén. Képzelje el a kedves olvasó, ha egy mafla bankár a bank kárára szabná meg az ön hitelét. Nem hiszem, hogy sokáig maradna a szakmában. Az ügyes banki dolgozó kedves, előzékeny, mindig mosolyog az ügyfélre (majdnem azt írtam, hogy a páciensre), mindent részletesen elmagyaráz, az ügyfél (páciens) mindent tökéletesen megért, legfőképpen azt, hogy ha a felkínált hitelt felveszi, akkor csakis ő jár jól. Nem a bank, nem az állam, nem a világ, de még a hitelt kínáló „kofa” sem. Csakis ő.
Persze, a nyomorban szenvedő ember ezt el is hiszi, de ha nem hiszi el, akkor is odanyúl a pénzhez. És ismételten, és ismételten, mindaddig, amíg el nem temeti magát.
Ne gondolja a kedves olvasó (de a bankárok sem), hogy most a bankok ellen agitálok. Távol áll tőlem. A bank olyan, mint egy piaci árus, aki paradicsomot kínál. Ha drága, nem veszem meg. Odébbállok, veszek mást, vagy nem veszek semmit.
Ám mi van akkor, ha nem hitelt és nem paradicsomot kínálnak fel megvételre, hanem ideológiát? Most nem a bankosokról beszélek. Akkor is álljunk sorba? Én azt mondom, hogy igen, de jól gondoljuk meg, melyik sorba, mert nemcsak a bankhitel lehet végzetes.
