Minden kutya szép – állítják a zentai kutyaszépségverseny szervezői. Megállapításukat ugyan némi fenntartással fogadom – miközben felvillan emlékezetemben néhány csúfság –, mégis kíváncsian várom a versenyt. Mert ez nem szokványos verseny ám, nem kikent-kifent – isten bocsá’ –, szilikonozott szukák sorakoznak föl, vagy díszkanok, amelyeknek az a főfoglalkozásuk, hogy szépek legyenek, meg díjazzák őket, hanem házőrzők. Mert alapjában véve ez volna a szerepük. Pedigrések, fajtiszták kizárva, csak a keverékeknek – némelyiket sarki korcsnak is mondják, az utcai légyottra utalva – teremhet ezúttal babér.
Igaz is, miért csak a felső tízezernek volna joga kutyáéknál díjat nyerni? Csak azért, mert ők csont és ebédmaradék helyett vitamindús tápon nevelkedtek? Vagy amiatt bűnhődjenek, mert a szüleik – a kölykök jövőjére nem gondolva – félreléptek egy idegennel? Attól még valóban lehetnek szépek, hogy hasznosak is.
Végre egyenjogúsodik a kutyatársadalom! És ez a szépségverseny bizonyosan kevesebb feszültséggel is jár, mint az elit vetélkedése. Ha úgy jön, a kajla nyugodtan elvonulhat a hegyes fülűvel, a hosszú- vagy rövidfarkú a farkatlannal a bokorba, annak tudatában, hogy nincs mit veszíteniük: az utódok nem lesznek megfosztva azon kutyajoguktól, hogy egy-két év múlva ők is a kifutóra lépjenek.
