Valamikor nagyon régen, általános és középiskolás koromban nagyon kedveltem a focit. A hatvanas években még sokat lehetett hallani az Aranycsapatról, az olimpia Helsinkiben játszott meccseiről, Jugoszláviának a római olimpiai döntőben, az 1960-as első Eb-döntőben, majd a 68-as zárótornán is szurkolhattunk, Magyarország 1964-ben olimpiai bajnok volt, két évvel ezután legyőzte Brazíliát a vb-n, Albert Flórit pedig a világ legjobbjának kiáltották ki. S persze akkor játszott BL-döntőt a Partizan, és jutott elődöntőbe a Vojvodina, az MTK pedig a KEK-ben vívhatott döntőt.
A szerbiai és magyar foci szép évei régen elmúltak, s nem hiszem, hogy rá tudnám venni magam akár egyetlen bajnoki mérkőzésük végignézésére. Megpróbáltam, de már pár perc után nyúltam a távirányító után, és nem értem azokat, akik hetente kilátogatnak a stadionokba. Hogyan elégedhetnek meg azzal, amit ott kapnak, ha már életükben néztek egy Real Madrid–Barcelonát vagy Chelsea–Manchestert?!
Az egyetlen lehetőség, hogy kizárólag saját népük mámorában tudnak élni, és a magukét akkor is a legjobbnak tekintik, ha az éppenséggel semmit sem ér.
Emlékszem egy budapesti esetre a hentesnél, amikor egy idősebb asszony megkérdezte a fiatal árust, a magyaros nevű két szalámi közül melyiket tudja neki ajánlani. A hentes csak ennyit mondott: nem tudom, én egyiket sem enném.
