Ahogy múlnak felettem az évek, egyre jobban becsülöm az ősök tapasztalatát. Mennyi értéket és bölcsességet hagytak ránk! Néha csakugyan elcsodálkozom, hogy ezernyi fontos dolgot eddig észre sem vettem.
A napokban is ők, az előttünk haladók jutottak eszembe. Nézem a híradóban: a magyarországi bankok előtt kétségbeesett emberek követelik vissza pénzüket. A sajtó szerint vannak, akiknek 40 éves megtakarítását csalták el azok, akik lehet egy év alatt megkerestek annyit, mint amennyi pénzért sírdogált a bácsika a tévé kamerái előtt.
Mégiscsak jól csinálták a nagyszüleim, azaz az ő korosztályuk: nem vitték bankba a pénzüket, hanem otthon őrizték a szalmazsákban vagy más megbízható helyen. Nagyapámék egy falióra aljában.
Volt a családban egy gazdag, a korral haladó tanyasi házaspár. Éjjel-nappal dolgoztak a földeken, szerényen éltek, s amit megtakarítottak, minden vasat a bankba tettek. A gazda egyszer elszólta magát: annyi pénze van, mondta, hogy az egész falut megvehetné. Aztán, amikor megöregedtek, és be akartak költözni a faluba, egyetlen házra is alig futotta. Az infláció felemésztette egy élet munkáját. Észre sem vették, és eltűnt a pénzük.
Megrendült a bizalmam a bankokban. Nem most, hanem még akkor, amikor egyszerűen elvették a szüleim devizamegtakarítását, de azt gondoltam, azóta már csak biztonságosabb a bankrendszer. Hát, nem is tudom, kiben lehet ma már megbízni? Van egyáltalán valamiféle biztonság akár a munkahelyet, a megélhetést, a megtakarítást illetően?
Én a választ nem tudom, illetve tudni vélem, csak nem akarom, mert a válasz kétségbe ejt.
