Keserűen meredt a kezében tartott papírra. Fejében egymást kergették a számok, a készséggé vált kivonás gyorsan ment, csak akkor sóhajtott fel, amikor rövidesen, túlságosan gyorsan a negatív tartományban találta magát. Pedig még messze volt a kötelező lista végétől, a szükségesekig el sem jutott.
Éppen csak egy kicsit kevesebb, mint a minimum. Minek a minimuma? Ki számolja ki, hogy mennyi az, amiből még meg lehet élni? Beszámítja-e vajon az albérlet díját, a számlákat, az újabb és újabb áremelést? Beszámítja a férj elszakadt cipőjét? A gyerek reggelijét? A már megint bántóan üres hűtőt?
Még mindig szótlanul, megpróbál alkudni, kiszámítani, hogy ha ezt most nem fizeti ki, akkor esetleg két másik lyukat sikerül-e betömnie a réges-régen szitává lyuggatott családi költségvetésben. S amikor rájön, hogy erre semmi esély, csak akkor sóhajt fel hangosan. Tudatosan fékezi meg a gondolatait: nem juthat eszébe lánya pillantása, amikor meg kell mondania, hogy a szakadt táskát ebben a hónapban sem lehet megjavíttatni.
Havonta kétszer alázzák meg. Két részletben. Szépen, szabatosan bérszámfejtve, bruttóban és nettóban. Aztán pillantása az újság címlapjára csúszik, ahol egy ember azt mondja, jó úton haladunk. Olyan öltönyben, amely féléves teljes fizetéséből sem jönne ki.
Szégyenkezve folytatja a munkát. Arccal egy újabb megaláztatás felé.
