Diogenész Laertiosz írja, hogy Szókratész egyszer meghallgatta, amint Platón fölolvassa egyik dialógusát, amelynek ő maga volt a főszereplője. A végén fölkiáltott: „Héraklészre, mennyi hazugság, amit ez az ifjú összehord rólam!”
Arisztophanész komédiáját is megnézte, amelyben őt gúnyolták ki, és jót szórakozott a zseniális nevettető róla írt művészi csúsztatásain.
A bíróság elé is bátran odaállt, amikor hamisan megvádolták aszebeiával (istentagadással) és a fiatalság elméjének a megrontásával. Elkerülhetetlenné tette a halálos ítéletét, amikor dühítő módon arról kezdett el szónokolni védőbeszédében, hogy büntetés helyett a város legmagasabb elismerésével kellene kitüntetniük.
Pedig ez semmi sem lett volna érdemeihez mérten, a dialektika szülőmestereként – bábájaként – ő tanította meg az egész görögséget, és az ókori görög bölcselet közvetítésével egész Európát az eszét használva gondolkodni.
Végül kiitta a méregpoharat, pedig ha akart volna, megmenekülhetett volna a fájdalmas haláltól. Befolyásos és gazdag tanítványai lefizették volna fogvatartóit – ez volt a bejáródott módszer –, és az éj leple alatt elhagyhatta volna Athént. Elítélői is ennek örültek volna.
Miért tett volna a kedvük szerint? Mit ért volna el a szökéssel? Megmenekült volna a gyötrelmes végtől, elmenekült volna örökre a városból, amelynek az életét szentelte, de elmenekült volna önmagától is. Tettével megtagadta volna egész addigi életét és tanítását.
Szellemi utódjának – Európának – ez sohasem jelentett különösebb gondot.
