Az embargó volt az első gazdaságpolitikai szakkifejezés, amellyel megismerkedtem még egészen kicsi koromban. Akkor is annyit tudtam róla, hogy miatta kerül olyan ritkán ehető csokoládé az asztalra, továbbá miatta próbálták mindig az akkori hazai édességnek nevezett förtelmekkel kiszúrni a felnőttek a szemem.
Azóta elég sok idő elmúlt, Szerbiára is már rég rákacsintott a nemzetközi árukereskedelem angyala. Ez azonban nem mindenre igaz.
Itt vannak például a hangszerek. Tudom, hogy hátrányos helyzetű vagyok, hiszen basszusgitáron játszom. Tehát azok szerencsétlen táborába tartozom, akiknek sokszor külföldre kell menniük, hogy a legegyszerűbb kütyüt megvegyék a hangszerükhöz.
Emiatt az utóbbi időben általában csak nevetek azon, amikor a helyi (szerbiai) elárusító azt próbálja velem elhitetni, hogy náluk minden van. Aztán a harmadik kérdésem után megverten húzza be fülét-farkát, vagy ha jobb kedélyű, velem nevet szerencsétlen sorsomon.
Biztos az internet tett ilyen nagyigényűvé, hiszen az a legegyszerűbben igénybe vehető ablak a világra és az átkozott hangszerkínálatra is. Korai embargós tapasztalataim azonban megtanítottak arra, hogy az élet nem habos torta, még ebben a sajátos, balkáni álomkapitalizmusban sem.
