A tavasz „ellopta” a cinegéimet. Oda a látvány, amelyet a reggeli kávé mellett élveztem. Nemrégiben még élvezettel figyeltem a terasz üvegén át, amint billegve szemezték ki a napraforgót a fölfüggesztett konzervdobozból. A fagyos-havas napokon több tucat madárka lepte el a terebélyes tujáimat, és „csorogtak” lefelé az ágakon, mint karácsonyfán a futófény, hogy a felcsípett maggal visszatérjenek az ágra.
Az első napokban még bizonytalankodtak: billegett is, pörgött is a konzervdoboz, ahogyan búcsúban a körhinta, ám cinkéim gyorsan tanultak, s csakhamar már néhány másodpercenként csaptak le akrobatikus mutatványokkal az élelemforrásra, olykor ketten-hárman is egyensúlyozva a doboz szélén, amelynek alján végül csak a szemét maradt, egyetlen magot sem pazaroltak el. Miként a földről is összeszedegették – a verebek hathatós segítségével – a morzsát. Napi öt-hat alkalommal ürítették ki a fémdobozt, hogy a tél végére huszonhat kiló napraforgót, néhány százezer szemet takarítsanak el. (Bár a takarítás hagy némi kívánnivalót maga után: terítve héjjal a fák alja.)
Mostanra már csupán néhányan jelennek meg napfelkelte után, úgy nézem, ők is ímmel-ámmal reggeliznek, majd eltűnnek. Pedig az önző ember elvárná – ha nem kárpótolnák a gerlék, rigók… –, hogy hálásak legyenek neki, talán még azt is, hogy a vállára szálljanak.
