Biztosan önök is ismernek olyan családokat, ahol a gyereket a széltől is óvják, elhárítanak minden akadályt az útjukból, úgymond, megtisztítják az utat előttük. Ők a hókotró szülők. Hogy valójában segítik-e ezzel az utódaikat abban, hogy megtalálják helyüket a világban, az nem biztos, sőt szakértők szerint éppen az ellenkezője az igaz, hiszen ezekből a gyerekekből felnőtt korukban inkább lesznek önállótlan, bizonytalan felnőttek, mint azokból, akik saját hibáikból tanulnak, jól-rosszul, de önállóan oldják meg a feladataikat.
A hóeke szülő fogalma előtt ezekre az esetekre a helikopter szülő fogalmát használta a szakirodalom.
Ezzel a jelzővel azokat a szülőket illették, akik féltő-óvó módon folyton ott köröznének még idősebb gyermekük felett is, feszült aggodalommal követik őket, leginkább azért, hogy megóvják a rájuk leselkedő veszélyektől, csalódásoktól. A pszichológusok azonban figyelmeztetnek: a szülő dolga nem az, hogy mindent megoldjon a gyereke helyett, hanem az, hogy bizonyos idő elteltével lépjen egy lépést hátra, ne szóljon mindenbe bele, engedje, hogy a gyermekét a saját szenvedélye, kíváncsisága hajtsa. Persze, így megtörténhet, hogy néha hibázni fog és nem mindig a helyes utat választja, de ez így van rendjén. Kudarcokból és visszautasításokból is lehet tanulni.
Írom mindezt azon a napon, amikor lányom betöltötte a 18. életévét, és félve kérdezem magamtól, ugye nem vagyok sem helikopter sem hóeke?
