A ropogósra keményített hófehér slingelt kendőt látom magam előtt. Nagymamám a garabolyt takarta le vele, amelyben a főtt sonka egy szeletét, néhány főtt tojást meg egy darab főtt kolbászt vitt a templomba a feltámadási misére nagyszombaton este.
Hiába készült el már nagypénteken a koradélutáni órákban a főtt sonka,nem volt szabad belőle enni. Ha gyerekekként könyörögtünk, hogy csak egy kicsit megkóstolnánk, galambszívű nagyanyám ez ügyben hajthatatlan volt: böjtölni kell. Nagypénteken sóba-vízbe levest meg pékkiflit ettünk. Meg pattogatott kukoricát.
Ünnep volt a nagypéntek és a nagyszombat is. Nagy ünnep. Amikor pedig nagyszombaton sötétedés után az asztalra került a hatalmas sonka, az igazi várakozás beteljesülése valósult meg. Az ünnepi hangulatot már a templomban éreztük: a gyertyák lángja,a fényesség terjedése áhítattal töltötte el az embereket.
Gyermekkorom húsvétjaira gondolok, s valahogy azt érzem, akkor sokkal nagyobb súlya volt az ünnepnek, mint ma. Az őseink mintha meg tudtak volna állni, tudtak volna időt szakítani az ünnepre.
Most azt látom,hogy nagypénteken meg nagyszombaton is zsizseg a város, az emberek rohannak, vásárolnak, el vannak késve. Ez teszi tönkre az ünnepünket, hogy el vagyunk késve.
