Gyermekkorom végét attól az időponttól datálom, amikor a középiskolában elkezdtünk tanulni a második világháborúról, és az egész iskolát kivezényelték az akkor újonnan elkészült Schindler listája című film vetítésére. Sírógörcsöt kaptam a film közepén, a végén kivezettek a moziból. Nem tudtam feldolgozni azt, hogy az ember ilyen is lehet. Az összes felnőttet okoltam, és válaszokat kerestem arra, hogyan engedhette meg a világ, hogy megtörténjen az, ami megtörtént. Emlékszem, beleuntam a válaszok keresésébe, és az ép elmém megőrzésének érdekében megállapodtam magammal, hogy ilyesmi a jövőben bizonyosan nem fordulhat elő, hiszen azóta annyit fejlődött a média, hogy a híreket a szörnyűségekről nem lehet elhallgatni, eltussolni. Az emberek beavatkoznának, megakadályoznák a szörnyűségeket. Ez az egyik oka annak, hogy az újságírást választottam hivatásomnak. Azóta felnőttem. Nap mint nap látom, hogyan lehet a médián keresztül emberi érzelmekkel manipulálni, hogyan lehet a tömegeket megtéveszteni. Körülöttünk háborúk, népirtások folynak, mi viszont hátat fordítunk azoknak a menekülteknek, akik a szörnyű viszontagságok ellenére nem adják fel, az életet választják a háború, a halál helyett. „Azt akarjuk, ne jöjjenek többen” – mondjuk. Menjenek haza... Hova? A biztos halálba? Hogy engedhető meg ez? Hogy engedhetjük ezt meg?
