Róttak már meg ismerőseim amiatt, hogy ritkán látogatom a közösségi oldalamat. Elkezdtem böngészni, s elém került egy ismert cikk a lapomból, utána arra panaszkodtak, hogy nem lesz hol bulizni, beugrottak vicces képek egy mosoly erejéig, figyelmeztettek, hogy melyik weboldalak hazudnak, bölcseket mondott egy nagy színész, megtudtam, hogy a celebek és a bűnözők „mindenhatók”, a bank hirdetése volt a következő, majd nyaralni csalogattak, utána kis „értelmes” vita került sorra valamiről, mások a politikusoknak olvastak be (micsoda bátorság!), és megszívlelendő (?) vegyszerhasználati tanácsokra futottam rá. Mindez húsz perc (meg további rakás érdektelenség) „terméke”. És még nem is kísértem figyelemmel az ismerőseim gyerekeinek/unokáinak a fejlődését, nem nyitottam meg videókat…
Úgy érzem magam, mint a nyuszitojás-kereső gyerekek az erdőben; vagy mint amikor ömlesztve kínálják a napraforgót a búzával; mintha egy hatalmas áruházba rendszer nélkül fölhalmoznák a bontott csirkét, a pocokmérget, a jószágtakarmányt és az autóalkatrészeket, hogy mindezen átküzdve magam eljussak a bútorok mögé rejtett pogácsámig.
Becsapós, félrevezető, ellenőrizetlen, érdektelen – és egy kevés érdemleges. Az is eldugva, mint Luca-pogácsában a pénzérme. Eközben azt hallom, hogy rossz a diákok szövegértése, nem tudják kihámozni a teljes szövegből a lényeget.
Én sem tudnám, ha az ő helyükben lennék.
