Abban most már egészen biztos vagyok, hogy van a lakásunkban egy fekete lyuk, amelyben teljesen kiszámíthatatlanul, rejtélyes módon eltűnnek a zoknik. Azaz mindig csak az egyik. De hogy hol lehet ez lyuk, el sem tudom képzelni, mert a szennyeskosárból éppúgy páratlanul kerülnek ki a zoknik, s főleg a férfizoknik, mint a mosógépből. Soha egyetlen alsónemű, kesztyű, zsebkendő vagy sál nem tűnt még el. A zoknik meg folyamatosan.
S nincs annál bosszantóbb, mint halmozni a páratlan harisnyákat, mert az ember képtelen elhinni, hogy valami csak úgy eltűnik.
Abban bízván, hogy előbb-utóbb az elkóborolt zokni mégiscsak megkerül, előbb a zoknis fiókban gyülekeznek az árválkodók, amikor viszont már nem lehet tőlük élni, jön a zacskó. S az is csak dagad, dagad, mígnem elszakad a cérnám, és kidobom úgy, ahogy van. Ez megy évtizedek óta. Képzeljék csak, mennyi páratlan zokni lehet a világon!
De most megmentettek a leleményes fiatalok. Elegük lett a páratlan zoknikból, és divatot csináltak. Szándékosan két különbözőt húznak a lábukra még akkor is, ha van két egyforma.
Nagyon megkönnyebbültem. A rakoncátlan zoknik meg továbbra is el-eltűnnek, de már nem idegeskedem rajta, csak tudomásul veszem, hogy vagy a kosár, vagy a mosógép: nálunk zoknit eszik.
