Rettentően bosszant, amikor reggel kilépek a kapun, és az autó szélvédő üvegén egy hatalmas kakit találok. Le kell mosnom, le kell kaparnom, pedig sietnem kellene a munkára, vinném kellene gyorsan a gyereket az iskolába. A madarak szabadok, oda ejtik pöttyüket, ahova akarják. Az autóra, a kert közepére, vagy éppen a fejem tetejére. Ők a teljes libelarizmust élvezik.
Mérges vagyuk rájuk. Biztosan azért viselkednek így mert fenn vannak valahol, a levegőben, meg azt gondolják, hogy nem etetem őket eléggé. Pedig ez sem igaz, mert morzsákat, magokat időnként kiszórok nekik, mega aztán a gyümölcsfákon is hagyok sok szem gyümölcsöt. .
Van két kutyám és két macskám. Őket is etetem. Játszok velük, néha morgunk egymásra, de később kibékülünk. Valahogy, vagy valahol ez így van rendjén. Tudja, hogy kap enni. Nem biztosan, hogy minden nap csirkecombot, hanem néha csak csirkelábat, vagy csak zsírba mártott kenyeret, de kap. És vizet is kap. És teret is, hogy futkosson. És odút, ahol a kiskutyáit megszülheti.
Sem macskáim, sem kutyáim soha sem piszkítottak házunk ajtaja elé, a küszöbre, de a járdára sem, hanem valahol a kert végébe, ahol még a madár sem jár. Tisztelem őket hűségükért, ugyanakkor tudom, hogy nekik is van egyéniségük, ugyanis nem akarnak velem mindig szóba állni.
Az ember egy különös fajta lény. Sem madár sem kutya, illetve mindkettő egyben. Ha madár, akkor felülröl pottyant egyet annak a fejére, akit nem kedvel, ha kutya, akkor annak a küszöbére piszkít, akitől betévő falatjait kapja. Ilyenek vagyunk mi.
Rendjén van ez így? Jómagam annak örülök inkább, ha fentről a fejemre tojik egy galamb, vagy annak ha ajtóm előtt elcsúszok egy kutyagumin. Ilyenkor tudom hanyadán állok.
