Ha a vezető rendőrt lát az úton, ahelyett, hogy örülne, hogy a rend őrei már puszta jelenlétükkel is lassításra kényszerítik a száguldozókat, nemhogy nem örül nekik, hanem összeszorul a gyomra. Nekem is. De nem azért, mert folyton törvényt szegek, és van rettegnivalóm, hanem azért, mert nálunk nem állnak ki a rendőrök a nyílt színre, és akit kell, megbüntetik, hanem bujkálnak, hogy lecsaphassanak rám is, meg a többi autósra is.
Kifejezetten bűnösnek érzem magam ilyenkor. Mintha vadásznának rám is, meg másokra is. Kellemetlen érzés. S amikor tudatosult bennem, hogy tulajdonképpen a rendőrség sunyisága gerjeszti bennem ezeket az érzéseket, elkezdtem gondolkodni, vajon melyik országban láttam még ilyent, hogy a közlekedési rendőrök bebújnak egy fa mögé, vagy egy bozótos kocsibeállóba parkolnak le, hogy lecsaphassanak áldozatukra.
Egyetlen ilyen élmény sem jutott eszembe. Ebben is különlegesek vagyunk.
