Csodálatos, milliárdnyi leheletfinom szálból font „szőttest” alkotnak a véletlenek – fordul meg gyakran a gondolataimban. Sokan sorsként, egyesek eleve adott „fátumként” élik meg e hihetetlenül szövevényes véletlen-sorozat-együttest, amely – nap nap után – valamennyiünk éltét determinálja. Gondoljon csak ki-ki bele, mi lett volna, ha bármely pillanatban nem úgy cselekszik, ahogy éppen cselekedett, vagy ha csupán egy „sorsdöntő” pillanatban elhallgat egyetlen szót, például azt, hogy: szeretlek.
Egyszerre elképesztő és lenyűgöző abba is belegondolni, hogy – ne menjek „vissza” messzebbre – ükapánk és ükanyánk (ráadásul mindkét ágról) anno a kifürkészhetetlen, befolyásolhatatlan véletlenek miatt nem találkozik. Egyikük például az utca végén bal helyett jobbra fordul, és soha nem ismeri meg élete párját. Folyományaként nagyszüleink, szüleink soha nem születnek meg, s érthetően mi sem. Elég ha, az élet selymének megszámlálhatatlan szála közül csak egyetlen „kimarad” a szőttesből, s minden egészen más irányt vesz, teljesen más „kelmét” ad.
A véletlenek e „varázslatos játékának” eredménye hát az is, hogy most itt a véletleneket hoz(hat)tam szóba, miképpen az is, hogy Te, kedves olvasóm e sorokat olvasod éppen.
Hát nem csodálatos ez az élet!?!
