Az ember végül is gyerek, nehezen kel, megmosdik, elkészül. A fehér ing nagyocska, a nadrág passzentos. Zokni, majd szandál a lábamon. A rövid haj a homlokomra fésülve. Végül a csokor. Török szegfű, rezgővel lazán körülfogva. Fecskék, a gang piros téglával kirakva, keresztben a macskánk. „Vigyázz az úton!” – hallom. Elindulok. Mint egy Úrnapi körmenet. Virágcsokorral hosszú a megszokott út. Átmegyek a híd alatt, a Dušicáéknál balra, majd a Deduska háza előtt. Őrház lehetett, sötét fenyőpár az udvarán, innen tovább a Tarináig, kukoricadarát hordok a csirkéknek innen, sietve a Jamurán át haladok, itt született Balázs Janika és Horváth Jancsi is, bár ő később, Virágék, Bandiék és a szőnyeggyár előtt járok, nyílt színen csokorral, nehéz gúnya, a Szilva utcán végig, át a régi Búzatér déli karéján, az út mentén simára nyírt sövény, a túloldalon, balra itallerakat, apám ide küld mekana šljivkaért, most a bizonyítványért megyek a kis piacon át. Meggy van a kosárban, mángold, jobbra feltűnik az iskola, a hűvös oldalon pékség, Losoncék cipőüzlete. A téglaoszlopos, kerített iskolaudvarban már nem vagyok egyedül a csokorral. Itt fogadott első osztályosként 1959-ben szép emlékű Kovács Ilonka tanítónőm. Isten nyugosztalja. Žarko Zrenjanin Általános Iskola, Nagybecskereken. Június 20-a elmúlt, de így ébredek, készülődök ezen a napon, egy életen át, mindig. Köszönet minden tanáromnak, iskolatársamnak. Végül is, én ilyen lettem. Török szegfű lazán rezgővel körbevéve minden emlék. Szertartás.
