Vasárnap délután kiugrottam a szabadkai Oldtimer találkozóra. Szeretem ezeket a 40–80 éves autókat, motorokat. Benzingőzüket érezve, mintha magát a történelmet szívnám magamba. Mérnöki csodák, egy kor utolsó túlélői. Tiszteletet parancsoló gépezetek, amelyek nemcsak, hogy működőképesek, hanem a legkisebb részletig fel is vannak újítva. Csak ámulni tudok tulajdonosaik kitartásán és szeretetén. Nem kevés izzadság, munkaóra, utánajárás és pénz lehetett elérni a járművek ilyen állapotát.
Az autók között fotózgatva arra lettem figyelmes, hogy két tízévesforma fiú ráncigálja az autók kilincsét, ül be, ugrál az ülésen és cibálja a sebességváltót. Fél perc sem múlt el, már a szomszéd piros sportautóban „játszanak”, tulajdonos, szervező pedig sehol. Mindenki a városházán van, díjakat adnak át. A gyerekek kísérője, talán az anyuka, pedig ismerősével beszélgetve flegmán nézi, miként rohan át két védence autóból autóba. Hoppá! Már egy másik autó a kiszemelt, a kis piros sportautóba pedig két másik gyerek mászik be, megnyomva minden létező gombot, az anyuka pedig fotózza őket. Az első két srác már egy pick-up autóban ül, akinek a hatvanéves tulajdonosa a téren keresztül szaladva integet, hogy kifelé a kisteherautóból. A piros sportkocsiba immár egy ötéves körüli kislány ül, akinek az apukája a beszálláskor illedelmesen kinyitotta az ajtót.
Elszomorodtam. Bátyámmal együtt úgy neveltek, hogy tiszteljem mások tulajdonát, engedély nélkül pedig ne bántsam azt. Tudom, hogy a gyerekek nem akartak rosszat, vagy nem akartak kárt okozni, de egy gyerek, ha játszik, akkor akaratlanul is eltörhet, elszakíthat valamit. Egy ilyen régiségben a legkisebb törés is óriási kárt jelenthet. Nem érzem úgy, hogy rendjén lenne kérdés nélkül beülni egy ilyen ritkaságba, hogy rendjén lenne így viselkedni. Az öregek csak azt mondták volna erre, hogy neveletlenség.
Amiért viszont még szomorúbb voltam, hogy mindhárom család magyarul beszélt...
