Nemrég vitába keveredtem egy szerb ismerősömmel, aki szerint elfogadhatatlan az, hogy Szerbiában valaki ne beszélje az állam nyelvét. A beszélgetés arrafelé kanyarodott, hogy végül már arról akart meggyőzni, hogy a vajdasági magyaroknak „magyar származású” szerbeknek kellene vallaniuk magukat, úgy, ahogy Amerikában is minden bevándorlót (!) ilyen-olyan származású amerikaiként tartanak nyilván. Őt, a tősgyökeres vajdaságit nem tudtam meggyőzni arról, hogy nekem nem csak a származásom, hanem a nemzetiségem is magyar.
Azóta is füstölgök magamban miatta. Pontos definíciót nem találtam ugyan arra, hogy mikor mondjuk valakire, hogy valamilyen nemzetiségű, és mikor azt, hogy valamilyen származású, de ha mindkét szülőm magyar volt és én is annak vallom magam, akkor én semmi esetre sem „magyar származású", hanem minden kétséget kizáróan magyar vagyok, emellett persze szerb állampolgár is. Úgy, ahogy az erdélyi szász, a partiumi magyar vagy a székely lehet román állampolgár, de ettől még székely, magyar vagy szász marad.
Mára a „származás” a magyarországi közbeszédnek is a részévé vált, már szinte senki nem zsidó vagy roma, hanem csak olyan származású. Pedig szerintem ők is zsidók vagy romák, minden szégyenkezés vagy álságos finomkodás nélkül, pont úgy, ahogy én is magyar vagyok – mindenféle „enyhítő körülmény” nélkül.
