Hajnalodik a Tiszán. Valahol fent északon. Még feljebb, kissé északabbra már a határ van. A parton öreg horgász pakol be a csónakba. A csónakot vastag kátrányréteg borítja, sok rajta a bádog, deszkái foltozottak, padlódeszkája töredezett. Orrtőkéjéből vastag lánc lóg, még akkor rakhatták rá, amikor a járgány ért valamit, maholnap – a sok bádog meg a vastag kátrányréteg miatt – még gyújtósnak sem lesz jó. A régi farmotor a hatvanas évek végén lehetett új, és csoda, hogy még begyújt. A horgász nem megy messzire, csak a túlpart közelébe. Kiköt, előveszi a botokat. Azok is akár a csónak meg a motor. Az ilyeneket jobb helyeken harminc évvel ezelőtt kiselejtezték. Az öreg pecásnak évtizedek óta nem futotta jobbra. Sem csónakra, sem motorra, de még felszerelésre sem. A teljes készlet piaci értéke nulla. Majd csak eldobni lehet, ha már az öreg pecásnak nem fog kelleni. Amíg kell, addig az értéktelen a mindene. A parton fiatalok csoportja jelenik meg. Ruházat, lábbeli, hátizsák… mind márkás. A kezekben sikoly okostelefonok. Észak felé tartanak. Egy jobb világot keresnek. Az öreg beveti a horgokat, nézi a vizet, arcán látszik, nem cserélne senkivel. Ő régen megtalálta azt a világot.
