A minap elszörnyülködve álltam a tejespult előtt az egyik szupermarketben. Nem akartam hinni a szememnek: a kis, 180 grammos tejföl majdnem 100 dinár. A szó szoros értelmében lefagytam, de végül leemeltem egy, épp akkor 54 dináros, akciós, ismeretlen márkájút. A „nem akarom elhinni" érzés végig kísért a pénztárig, az autóhoz érve pedig megfogadtam, hogy ebbe az üzletbe egy ideig nem jövök.
Otthon drámaian meséltem a férjemnek, hogy mit láttam, amiért egy rosszul sikerült filmben talán Oscar-díjat is kaphattam volna, de abban a pillanatban tényleg úgy éreztem magam, mint aki most jött a Marsról, vagyis, mint aki nem tudja, mi történik körülötte.
Megnyugtatásul: minden világos, sajnos, látom és érzem, hova tart a világ, próbálok azonban optimista maradni, és azt mantrázom magamban, hogy talán hamarosan a végére érünk ennek a szörnyű rémálomnak. Bár lehet, csak túl naiv vagyok.
A fény az alagút végén mégis ott pislákolt aznap este: egy másik üzletben „csak" 79,99 dinár volt a kispoharas tejföl.
