Egy újsághír volt. Csak egy rövid kis tudósítás arról, hogy egy felnőtt – egy apa, egy pedagógus – megvert egy gyereket. Más gyerekét. Hogy miért? Igen. Ez is lehet a kérdés. De én nem erre kérnék választ. Azt hiszem, teljesen mindegy, mi volt ez esetben az ok. Mindnyájunknak voltak, vannak vagy lehetnek még olyan történetei, amikor valakinek/valaminek a védelmében az erőszakot választottuk volna legszívesebben. Különösen fájni tud, ha hozzánk közelállót bántanak. Igen, néha majd megszakad az ember szíve. Ha például azt látja, hogy a gyerekét milyen sérelmek és igazságtalanságok érik nap mint nap. Mert esetleg szeplős, vagy eláll a füle, vagy csak csöndesebb, visszahúzódóbb, vagy talán szebb az átlagnál... szóval kicsit másmilyen. És sokan vannak, akik mások. De náluk, a kiszolgáltatott helyzetben levőknél, vannak még sokkal jobban kiszolgáltatottak. Azok a gyerekek, akiket nem védhet az édesapjuk, akikért nem emelhet szót az édesanyjuk, akiknek nincs divatos ruhájuk és ingyen ebédet kapnak, akiknek az otthon fogalma ismeretlen kifejezés, akik lökdösődnek a világban csupán... Ezeket a gyerekeket ki védi meg az erőszaktól? És erre a kérdésre várnék én választ.
Ismert szakembertől hallottam, hogy amíg mi, felnőttek egyetértően bólogatunk, amikor a szemünk láttára vernek egy gyereket, vagy amíg annak a véleményünknek adunk hangot, hogy milyen rendes apa, illetve anya, hiszen embert nevel a kölykéből, addig hivatalból nem lehet intézkedni. Tehát, amíg a közgondolkodás nem változik, addig a jog tehetetlen.
Csak belső törvényünk tehet képessé bennünket a másokra való odafigyelésre. Hogy a más gyerekében is a gyereket lássuk meg. Ezt, a feltétel nélküli odafigyelést kellene megtanulni vagy újra tanulni minden felnőttnek, szülőnek és pedagógusnak.
