Például jókedvet. Például közösségi szellemet. Ami ha idejében kialakul a gyerekben, nem veszik ki az élet múlásával sem. Ez pedig nem akármilyen esély ma, amikor az emberek nagy része küszködik kétségbeesetten a magányossággal. Például ezt tanítja nekünk a népi kultúra. Csoóri Sándor esszékötete jutott eszembe, amiben a táncházakról, a közös éneklésről, muzsikálásról fejtette ki gondolatait. Szívesen a kezébe adnám azoknak, akiknek az életéből kimaradt népművészetünk ismeretanyaga.
Hogy miért jutott eszembe megint? Éppen most? Mert már megint és éppen most hallottam, ráadásul kolléga szájából hangzott el, hogy a táncikálás helyett valami komolyabb dologgal is foglalkozhatnának szűkebb környezetünk kultúrájának formálói. Talán mondanom sem kell, hogy a néptáncot nevezte így.
Nem lehet elégszer hangsúlyozni, milyen fontos helye van mindennapi életünkben a népművészetnek. A tánc, az ének, a mese emberformáló szerepét, gyógyító hatását nemcsak a népművészettel foglalkozó szakemberek, hanem orvosok és pszichológusok is ismerik. Régmúlt idők hagyományaiból merítettek írók, festők, szobrászok. Jó Afrika múltja? Jó az egyiptomi fáraók titka? Nekünk nem jó a furulyaszó és a cifraszűr? Hogy időszerűségét, örök értékét fölfedezzük, hasznosítsuk a magunk javára? Igen, régi. Igen, poros és múlt idejű. De éppen ezért fontos része kell, hogy legyen az életünknek. Hiszen mindaz a rend, ami jó volt évszázadokon át, valószínűleg továbbra is jó lenne. Éppen azért, mert olyan hosszú ideig volt jó. Persze, csak ha felismernénk a benne rejlő értéket. Például a jókedvet. Például a közösségi szellemet.
A hétvégén megtartott Kálmány Lajos Népmesemondó Versenyhez, és a közelgő Durindóhoz és a Gyöngyösbokrétához is valahogy így kellene közeledni.
