A tudomány az emberre csak mint tárgyra tud tekinteni: mint valamire, s nem mint valakire. A vallás az emberben a valakit látja.
Mivel a tudomány az emberben a valamit látja, ezért számára mindenki bárki, azaz számára senki sem megismételhetetlen egyetlenség, senki sem személy. A hiteles vallásos látásmód számára mindenki személy és senki sem bárki. A gyökereitől el nem szakadt vallási látásmód számára, hiszen sokszor maga sem tud ellenállni a kísértésnek, hogy énjét kiszakítsa a világból. Különösképpen az intézményesült vallás. Amikor viszont ezt megteszi, akkor glorifikálja az ént. Úgy próbálja azt a történés alanyává tenni, hogy eközben kiszakítja a történésből és a világból. Márpedig egyedül Istenről mondható el, hogy úgy van benne a világban, hatja át annak a legkisebb egységét is, hogy eközben kívül áll rajta.
A vallás képébe öltözött önkiszakító művelet mindig az önistenítéssel van kapcsolatban: vagy abból származik, vagy ahhoz vezet. A másik oldalon a tudomány is az önistenítésnek egyfajta megvalósulása. A vallási gőg önkiszakító művelete az én „égbeszállása”, megistenülése, a tudomány önhittsége pedig az isteni vélt „leszállása”, beleköltözése az emberbe. Ebben az értelemben a tudományos önhittség is egyfajta vallás: az ember istenné tétele mágikus hatalmának a vélt birtoklása.
Ha valaki kételkedik abban, hogy emberisteneket farag a tudományos önhittség, akkor olvasson Juval Noa Hararit. Ha azonban szellemében igényesebb és valódi válaszokat keres ittléte rejtélyére, akkor felejtse el Hararit.
