Nem hiába mondják, hogy a múlt ismétli önmagát. Nézzük most csak a divatot: ismét hódít a trapéznadrág, a nagy, vastagtalpú cipő, a rövid válltáska. Ránézek, és egyből visszarepít abba az időbe, amikor nyolcadikos voltam. Emlékszem, édesanyámnak mindig azért könyörögtem, hogy minél bővebb szárú nadrágot vegyünk, a ballagásomon pedig ugyanolyan fehér, rövid vállpántos táskám volt, mint amit most aranyáron lehet vásárolni az üzletekben. Bár a nadrágba már nem férnék bele, meg amúgy is a végtelenségig hordtam, a táskát kár volt kidobni.
És visszatért a diavetítő is. Magyarországról szereztünk be egy újat, a mi régi készülékünkön már nem lehetett segíteni. Azonban meglepődtünk, hogy mennyien vágynak vissza a múltba ezáltal, hiszen hamar elkapkodták őket. A budapesti barátnőm segítségét kértem ebben, de ő is csak a harmadik üzletben találta meg a kinézet, és egyetlen, modellt. Nagyon boldog voltam, hogy a kisfiam is átélheti a diavetítés nyújtotta élményt, mint ahogyan anno én is.
A fentiek alapján valahogy úgy érzem, hogy a lomtalanítás más értelmet nyert, és ha jól vigyázunk a dolgainkra, egyszer még újra hasznát vehetjük.
