A reggeli kávémat szürcsölgetve arra gondoltam, átnézem a laptopomban lévő régi képeket – ezeket még az otthoni számítógépemről tettem át, magyarán, megmentettem őket attól, hogy a feledés homályába vesszenek (!) – pörgetem a foldereket: 2013 – december Szivac írja az egyiken. Nagy kíváncsisággal kinyitom, hiszen több mint tíz év telt el a képek készítése óta. Az első dolog ami feltűnik a képeken, az a havas táj: zúzmarás ágak merednek az ég felé, az út jobb és bal oldalán hatalmas hókupacok éktelenkednek, a szántóföldek hófödten árválkodnak. Szinte beleborzongtam a kép láttán… miközben meredten bámultam a képernyőt megrohamoztak a nosztalgikus emlékek: a hógolyózás, a hóemberépítés, a szánkózás a sziváci gödrökben, a fehér karácsonyok, amikor a meleg szobából lestem a ringó derekú hópelyheket. Ma már nem ilyen sem a karácsony, sem a december, sőt, még a november sem. Anyu mesélte, amikor november végén megszülettem, aznap kezdett hullani a hó, de ennek már jócskán több mint húsz éve, s ahogy nőttem, cseperedtem, az évek előrehaladtával egyre kevesebb jutott a hóból, ebből a fehér borzongásból. Jól elrontottuk, meg kell hagyni – gondoltam magamban, s talán a kávé tett ilyen bölccsé vagy csak az évek tapasztalatai tettek kritikussá –, s nem is fejtettem ki magamban jobban ezt a gondolatot, mivel nem éri meg, a panaszkodástól a világ nem változik. Azonban egy gondolat mégis egész nap foglalkoztatott: vajon hogy magyarázom el jövőbeli gyerekeimnek azt, hogy régen mekkora öröm volt, amikor esett a hó?
