Olyan családban nőttem fel, amelyikben mindig is fontos volt a megfelelő karácsonyi előkészület, amibe beletartozott a nagytakarítás a plafontól a padló legeldugottabb sarkáig, a sütés-főzés, a kalácsok, a sütemények, az apró pogácsák, illetve a szentestére elkészített böjti ebéd vagy vacsora elkészítése és természetesen az ajándékozás, illetve az ebből a szándékból fakadó boltokba rohangálás, keresgélés, illetve az apró öröm, amikor felsóhajtunk, hogy „Igen! Ez az! Megvan!”.
Gyermekként a hideg téli estéken a testvéreimmel mindig társasjátékoztunk, filmet néztünk, vagy édesanyánk lábai körül ugráltunk, mikor láttuk, hogy előkészítette a cukrot, a mézet és a lisztet, mert ebből tudtuk, hogy hamarosan készül a mézespogácsa. Azután, amikor azt mondta, hogy ennek a tésztának pihennie kell egy egész éjszakán át, duzzogva mentünk vissza játszani. Másnap aztán a tésztába került őrölt fahéj, szegfűszeg és ánizs illata elfeledtette velünk az előző esti mérgünket, és az asztalt körbeülve ettük az érdekesebbnél érdekesebb alakú figurákat, amíg el nem fogytak.
Én a mai napig is szeretem a frissen kisült mézeskalács illatát, ami az egész ház területét belengi. És tudják, hogy mi az, ami ettől is jobb? Amikor a fotelt és a mellette álló kisasztalt a kályha közelébe húzom, és a hideg estéken oda kuckózva a fiammal, meseolvasás közben egy egész tányérral elfogyasztunk.
