Hiányzik a hó. Soha nem gondoltam volna, hogy ezt egyszer kimondom. A tél ugyanis nem az én évszakom. A havas élvezetek sem vonzottak különösebben sohasem. És mégis... Hiányzik.
A múltkor épp arról beszélgettünk, hogy kénytelenek leszünk egyszer még elmenni telelni, ha szeretnénk, hogy a 12 éves fiunk lásson életében rendes havat. Amiből nemcsak lucskos, sáros hóemberkupacot lehet építeni, hanem gömbölyű nagyhasút is. Hogy megtapasztalja, milyen az igazi szánkózás, és milyen jó érzés hógolyócsatákat vívni a méteres hótakaróba vájt erődítményekből. És hogy végre őt is megtaníthassa a férjem korcsolyázni. Szeretnénk ugyanis, ha a fiunknak is lennének olyan szép emlékei a télről, amilyenek nekünk vannak.
Nekem viszont az idén mégsem a havas élvezetek miatt hiányzik a hó. Egyre gyakrabban emlékszek vissza azokra az érzésekre, amelyeket a fehéren tündöklő csillogás ébresztett bennem. Oly tiszta volt ilyenkor minden... A sűrű pelyhek hullása mintha minden szennyet lemosott volna a világról. És ilyenkor a lelkem is megtisztult a gondoktól. Könnyű lett, akár a terhét megsemmisítő hópelyhek.
Szeretnék már megszabadulni a múlt év gondjaitól, terhétől, szennyétől. Essen már a hó! Mindannyiunkra.
