Furcsa az emberi természet, bár ezt javarészt már megszoktam... A minap, mikor kiderült, hogy Mala, a belga juhászkutya és trénere talált rá az Ub környékén eltűnt kétéves Dunja Markovićra, csak úgy sorjáztak a kutyát és gazdáját éltető kommentek a közösségi felületeken, valóságos hősként tekintettek a párosra. Nagyot fordul ilyenkor a világ, a leghangosabbak általában azok, akik az eseménytelen hétköznapokon fennhangon hirdetik, hogy a házi kedvencnek bizony nincs helye a tömegközlekedési eszközökon, a strandon, a parkban, a vendéglátóhelyeken, a bevásárlóközpontokban, legszívesebben leköpnék, bottal üldöznék a házikedvencekkel együtt a kutyatartókat is. Pedig a Malához hasonló jószágok bizony vastapsot érdemelnek. Mind, aki pusztán szeretetből az ember szolgálatának szenteli életét, legyen szó kereső- és mentő-, vakvezető-, terápiás vagy más „szolgálati” kutyáról. Mert bizony szeretik azt, amit csinálnak, és sikerélményként élik meg, ha segíthetnek, ha teljesíthetik a rájuk szabott feladatot. A fújolóknak általában fogalmuk sincs róla, hogy foglalkozástól függetlenül mennyi időt, energiát és szaktudást vesz igénybe egy-egy ilyen állat képzése, és mennyi mindenben lehetnek a szolgálatunkra. Nem véletlenül a kutya az ember legjobb barátja már több mint 9000 éve. Ezt meg kellene becsülni.
