A minap a zentai kisvendéglőben jó étvágyat kívántam egy – a paradicsomlevest jóízűen szürcsölő – fiatalembernek, de miután sem a magyar, sem a szerb szó után nem reagált, jött a „bon appetite". Na, erre már válaszolt, s kiderült, holland, Vincent a neve, és kerékpárral lebringázik Albánia tengerpartjára. A srác tapasztalt világjáró, mert előző ilyen kalandján Iránból indulva átkerekezett Türkmenisztánba, onnan Tadzsigisztánba, Üzbegisztánba, majd Kazahsztánba, s kiderült, nem a perzsa forrósággal vagy a végtelen kazah sztyeppékkel gyűlt meg a baja, hanem a tadzsik meg az üzbég hegyekkel.
Látszott rajta, hogy megfontoltan választja az útvonalait, s azt is észre lehetett venni, hogy tájékozódik az érintendő országok szokásairól, mert itt marhapörköltet rendelt šopska salátával. Érdekes, a salátát a pöri után falatozta be, de ha már a tájjellegű finomságokról volt szó, ajánlottam neki desszertet is, méghozzá jó lekváros palacsintát, megszórva dióval. Meg is rendelte, de elképedésemre nem bírta megenni, elmondása szerint túl édes volt a számára.
Zenta után Belgrádot említette. Félénken még egy tanácsot adtam neki: ha Szerbián keresztül halad délnek, ott próbálja ki a pljeskavicát, ahol a legtöbb kamiont látja az étterem előtt, ha meg véletlenül átkalandozik Boszniába, ugyanez az eljárás a bárány és a csevap esetében.
Remélem, szerencsésen céljához érkezik, s azt is remélem, küld majd egy-két jó fotót az útról.
