Olvastam valahol, hogy Petőfi Sándort talicskán tolták végig a Váci utcán, aki közben hangosan skandálta legújabb versét. A színészmesterség és a szónoklás nem állt tőle távol, mindent bevetett a jó ügy érdekében. A Nyugatosokról meg már szinte köztudott, hogy számtalan módon hívták fel magukra a figyelmet. Legtöbb adoma talán Karinthy Frigyesről terjedt el, de az irodalomtörténet a bús-borús verselőkről is ismer hatásvadász eseteket. Ezek egyike Ady Endréről szól, aki egyik alkalommal éjféltájt ült be kedvenc kávéházába, papírt, ceruzát kért a pincértől, és írni kezdte: Párisba tegnap beszökött az Ősz... Hibátlanul, javítás nélkül mind a négy strófát. Hatvany Lajos, a költő mecénása gyanúsnak találta az egészet, lefizette hát a szobalányt és bement a költő hotelszobájába, ahol több tucat összegyűrt piszkozatát találta meg az említett versnek.
Elfogult vagyok a költőkkel. Számomra mindig kicsit a föld fölött járnak ők, valahol az angyalok és az emberek között lebegnek. Így vagyok ezzel még akkor is, ha néha kétségbeesetten figyelem, ahogy egymásnak feszülnek azok, akiket én fölemeltem égi magaslatokba. Talán ideje volna félretenni a költészetről kialakított régi sémákat? Kíváncsian fogadni a szokatlan helyszíneket, formákat, megszólalási módokat és – mondogatom magamban – nem megütközni, hanem átlépni a költőket is magával ragadó emberi gyarlóság fölött.
