A legtöbben olyan körülmények között élünk, hogy az egy hónap alatt megkeresett fizetésünkből egy hónapig tudunk élni, és ezen harminc napos időszak vége felé közeledve már azt nézegetjük, hogy mikor érkezik meg a várva várt üzenet a banktól. Annak, hogy napról napra, pontosabban hónapról hónapra élünk, egyik velejárója, hogy az embernek nem igazán keletkezik megtakarítása – amit megkap, megkeres, azt ugyanazzal a lendülettel el is költi. Ha váratlanul nagyobb összeget vagyunk kénytelenek kiadni, igazán bajban érezhetjük magunkat. Először csak meredten bámulunk magunk elé, majd az első megdöbbenés után jön a magunkba fordulás, hogy végül eljussunk a kérdés megfogalmazásáig, hogy hogyan tovább. Állunk az autópálya mellett valahol a semmi közepén, mellettünk a lerobbant autónk, ami mögött megfelelő távolságra már kitettük a háromszöget, és azon gondolkodunk, hogy mennyibe fog kerülni nekünk ez az út. Hogyan jutunk haza, hogyan érjük el az autószerelő ismerősünket, és utána mikor fogjuk újra hajtani a szerencsétlen, betegeskedő járművünket. Időbe telik mire észhez térünk, és napokig eltart, mire megemésztjük a dolgokat, de nincs más lehetőségünk, mindent meg kell oldani. Úgy, hogy ne fájjon, vagy legalábbis ne fájjon túlságosan.
De legalább olyan, mintha hó hullana. Süt a nap, és hó hull a nyárfákról.
