Minél jobban ismerem az embereket, annál jobban szeretem az állatokat – mondogatom olykor-olykor. Úgy rémlik, egyre gyakrabban.
Nem a mizantrópia hatalmasodott el rajtam, csak ki-kiakadok egyes eseteken, amilyen pl. a médiában rendre vezető hírré avanzsáló székelyföldi medvetámadások állítólagos megszaporodása, köztük a március végi halálos kimenetelű, amelyről utóbb kiderült, azt követően történt, hogy a szerencsétlen maga ment a barlanghoz és ágakkal, kövekkel meg is dobálta. Az anyamedve – amelyről azt állították, agresszív lett – ezt követően kilövésre kárhoztatott.
Sajnos alig akad olyan, aki az ilyen esetekben felismeri a valódi ok-okozati összefüggéseket, köztük azt, hogy nem a medvék lettek agresszívebbek, s nem is azért fordulnak meg olykor a falvak környékén, mert nincs okosabb dolguk, mint keseríteni az ott lakók életét, csupán életterük szűkült be, s az ember folyamatos terjeszkedése folytán szűkül tovább.
Az adatok és prognózisok globális szinten is túlzás nélkül riasztóak; az emberi tevékenység következményeként az állatfajok kétharmada tűnhet el végérvényesen a bolygónkról. Idevágó felmérések szerint olyan kihalási hullám vette kezdetét, amilyenre az utóbbi 70 esztendőben nem volt példa.
A tudomány jelenleg 2 millió állatfajt tart nyilván, de még mintegy 15 milliónyi azonosítatlan lehet. Elég csak az óceánok mélyén élők rengetegére gondolni. Bizarr és hátborzongató belegondolni, hogy a miattunk kihaló fajok legtöbbjéről nincs és nem is lesz tudomásunk.
