– Van-e már hobbid? – kérdezte a nagymama kisiskolás unokáját.
– Az meg mi? – kérdezett vissza a gyermek. A nagymama igyekezett elmagyarázni.
– Tudod, olyasmi, amit szabad idődben, kötelezettség nélkül, a magad szórakoztatására csinálsz, például bélyeget gyűjtesz… Idáig jutott, amikor rájött, a kisfiúnak fogalma sincs, hogy mi a bélyeg, képeslapot életében még nem látott, és valószínűleg azt se tudja, mi a posta. Megpróbálta hát a gyermekkel elhitetni, hogy valamikor még nem létezett mobiltelefon, nem lehetett sms-t küldeni, internet se volt, az ismerősök levélben értekeztek egymással, ünnepi alkalmakkor képes levelezőlapon köszöntötték a másikat. Lehetőleg kézírással, mert úgy kívánta meg az illem, meg hát számítógép se volt akkoriban. Ha sürgős volt a közlendőjük, táviratot adtak föl a postán.
A gyermek elkerekedett szemmel figyelt a nagyira, és egyre kétségbeesettebben kapaszkodott okostelefonjába, mintha a múlt el kívánná ragadni a jelenének jelképét.
Pedig nem is volt olyan régen. Én telefon nélkül nőttem föl, a faluban a postán, az egészségházban, a helyi közösségben, a szövetkezetben és még néhány helyen akadt készülék, a postahivatalban egy termetes kapcsolószekrény révén lehetett csatlakozást teremteni, ott volt a központ, különböző dugaszokat kellett csatlakoztatni a híváshoz. Ha zárva volt a postahivatal, akkor lőttek a telefonálásnak. A központban minden hívást le lehetett hallgatni, erre magam jöttem rá a műszaki dolgok iránti lelkesedésem folyományaként, a postamester ismerte a diszkréciót.
Szóval, nem volt telefonunk, és bizonyára emiatt számomra ma se természetes dolog, hogy belebeszéljek vagy belehallgassak egy rideg tárgyba, ahelyett hogy beszélgetőpartnerem tekintetét fürkészném, vagy az ajkát figyelném, mert a hallásom sem az egykori. Ráadásul, ha csak módomban áll, otthon „felejtem” a mobilt, bármennyire is fontos lehet, ezzel tisztában vagyok, de nem hagyom, hogy rám telepedjen a most, azonnal, nyomban elvárása. Amerre én haladok, a lassítás az egyetlen értelmes magatartás.
