Bevallom: tisztaságmániás vagyok. De ez nem abban nyilvánul meg, hogy folyton portörlő meg partvis van a kezemben, és reggeltől estig a lakást suvickolom, hanem abban, hogy nagyon odafigyelek bizonyos dolgokra. Például amikor hazaérek, az ajtó bezárása után okvetlenül kezet mosom. Pénzzel, kulccsal, telefonnal, távirányítóval, egérrel (itt nem a rágcsálóra gondolok), tojáshéjjal stb. való érintkezés után szintén. A gyümölcsöket és a zöldségeket akkor is megmosom, ha a héjukat nem fogyasztom el (lásd: déligyümölcsök). Nem fekszem utcai vagy otthoni ruhában az ágyra, és pizsamában nem ülök le sehova az ágyon kívül. A tetőt lehajtva húzom le a vécét, mert nem szeretném, hogy az onnan kispriccelő víz rákerüljön sem a törölközőre, sem a fogkefémre. Azt már mondanom sem kell, hogy főzéskor, sütéskor, étkezéskor az élelmiszerhez csakis tiszta kézzel nyúlok hozzá.
Nálam ezek alapkövetelmények, és mindezeket mástól is elvárom. Így amikor a pékségben azt látom, hogy az elárusító úgy adja a kenyeret a vevőnek, hogy előtte azzal a kezével a pénztárgépben matatott, inkább odébbállok. Még akkor is, ha netán az eladó kesztyűt visel, mert lehet, hogy bizalomgerjesztőnek tűnik, ám a kesztyű önmagában még nem garancia arra, hogy nincsenek rajta kórokozók. Valójában azzal csak önmagukat védik, hiszen ugyanúgy összefogdosnak minden mást is, mintha csupasz lenne a kezük. Ráadásul a kesztyű viselése hajlamossá teszi az embert a hanyagságra, túl ritkán cserélik, ezáltal nagyobb az egészségügyi kockázata is, mert nyüzsögnek rajta a baktériumok.
A fentiekre egy kutatás eredménye mutatott rá, én meg megbizonyosodtam róla, hogy ha adalék- és bacimentes péksüteményt szeretnék enni, akkor legjobb, ha én magam sütöm meg.
