A Notre Dame múltkori tetőtüze a három párizsi utazásom emlékeit idézte fel. Az első volt a legizgalmasabb, hisz New Yorkkal együtt a francia főváros számított alsós elemista korom óta a legkívántabb úticélnak, a másik kettő idején pedig láttam minden nevezetességet, ami elsőre, az időszűke miatt, nem sikerült.
Bonyolult volt, hisz az asztalitenisz Eb, majd a Roland Garros a tudósító sok idejét igényelte, mert a meccsek reggeltől estig tartanak, de napi másfél-két órát rá lehetett áldozni, csak az útvonalat, a földalatti vasút vonalai alapján, pontosan ki kellett tervezni. Hét-nyolc vonalon elérhető a Notre dame, a Louvre, a Concorde tér, a Champ Elysées, a Diadalív, az Eiffel-torony, az Invalides Napoleon sírjával, a Sacre Coeur a Montmartre-ral…
Mucsi Gézával, a fiatalon elhunyt volt rádióssal a Concorde-téri obeliszknél futottunk össze. Boldogan újságolta el, hogy bejutott a Louvre múzeumba, méghozzá ingyen, csak felmutatta az akkori itthoni piros újságíró könyvecskét. Mivel az enyém is a zsebben volt, gondoltam megpróbálom, ha már ott vagyok a szomszédságban, talán nem vert át. A bejáraton felmutattam, az őr csaknem bokázott és befelé intett. Nem volt sok időm, csak annyi, hogy a védőüveg mögött élőben lássam a Mona Lisát, és már rohantam is vissza a Bercy csarnokba a ping-pongra.
