Lekódolhatlak? – kérdezi tőlem a fiatal lány, mert egy mobilos QR-kód segítségével szeretné megtudni, ki vagyok. Egy csevegőalkalmazás, amely egyben mobiltárca és közösségi háló is, a szocializálódás nélkülözhetetlen eszközévé vált Kínában. Mi is egyre többet nyomkodjuk és simogatjuk a telefonunkat, de a kínai metropolisokban ez már létszükségletté vált. Annál is inkább, mert ott kávét, élelmiszert és rágógumit is mobiltelefonon vásárolnak. S a metrójegy is kódként csüng a nyakukban lógó telefon képernyőjén. A QR-kódok szinte minden területen megjelentek. Ezzel fizetnek az éttermekben, a boltokban, a múzeumokban, a moziban és még az utcai árusoknál is. Mindehhez csak egy okostelefon kell, elég egy kódot leolvasni és jóváhagyni a tranzakciót.
Az utca legszegényebbjei is kénytelenek voltak haladni a korral. A koldulás sem mehet hagyományos módon, ha a járókelőknek nem csörög aprópénz a zsebükben. Sanghaj utcáin a kéregetők is nyakukba akasztották hát a kódjukat, vagy kitették a gyűjtőtáluk mellé. Így néhány jüan helyett utalássá formálódott az alamizsna.
Külföldi látogatóként zavarba ejtő a sorban állás, miközben a legtöbben villámgyorsasággal kapkodják elő a mobiltelefont, és csupán egy kódolvasássá válik a fizetési művelet. Pedig nekem is csak egy pillanatba telik, amíg rájövök, hogy nincs nálam elég jüan a kávéra...
