A közelmúltban vette át Utasi Jenő, tóthfalusi plébános a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség Magyar Életfa díját, melynek kapcsán beszélgettünk Jenő atyával az elmúlt évtizedekről. Jenő atyaként ismerik és szólítják meg nemcsak Tóthfalu, hanem a környék lakosai is, akik egyformán nagy és töretlen tisztelettel tekintenek a plébánosra, aki 1977 óta él Tóthfaluban, és ez idő alatt nagyot fordult, fejlődött a településen az élet az ő közbenjárásának, ötleteinek és szívósságának köszönhetően. Emellett az oromiak is sokat köszönnek neki, és szeretettel, tisztelettel fogadják, hisz azt az egyházközösséget is ő tartotta kézben évtizedeken keresztül. A számos fejlesztés, létesítmény létrehozása mellett olyan gyermekeket fogadott és fogad be napjainkban is, akik itt tapasztalhatják meg a családba tartozás és a gondoskodás érzését. A mintegy ötven év alatt, amióta Tóthfaluban gyakorolja hivatását, a falu lépést tartott a világ fejlődésével és vált az egyik legszerethetőbb és legszebb településsé.
Jenő atya már sok jelentős díj birtokosa, melyek talán nagyobb volumenűek és nagyobb elismerések, mint ez, viszont ez egy életpálya megkoronázása. Mit közvetít az ön számára ez a díj?
– Valóban kaptam sok díjat és szép nagy díjakat, de van egy szentírási idézet, miszerint senki sem próféta saját házában, saját otthonában, és ezt megcáfolta a közösség, hogy ily módon is elismerte munkámat. Ez egy jóleső érzés, egy visszajelzés, hogy valamit talán jól csináltam életemben. Természetesen kellő szerénységgel fogadom, mert ettől nem lettem semmivel sem nagyobb, jobb, viszont továbbra is nagy alázattal végzem a munkámat lelkesen, ezért a közösségért.
Zentai születésű iparos-földműves családból származó gyerekként hogyan vezetett az útja Tóthfaluba?
– Zenta az én szívem csücske, nagyon szerettem, és ma is szeretem. Sok szép emléket őrzök Zentáról, ott éltem meg fiatalságomat. A Tiszán tanultam meg úszni, rengeteget horgásztunk, ezek mind-mind Zentához kötődnek. Viszont beletanítottak a munkába is, hiszen iparos-földműves családból származom, és amikor nyári szünetben hazajöttem, mint középiskolás, vagy mint teológus, bizony kivettem a részem a kapálásból, szőlőművelésből is. Később, amikor Tóthfaluba kerültem, nem volt idegen számomra a földművelők világa. Nem áll tőlem messze, hiszen belenőttem kiskoromtól, habár kisvárosban nőttem fel, ez a világ is azért közel került hozzám.
Hogyan került közel önhöz a papi hivatás?
– Már óvodás koromtól ministráltam, de a barkácsolást is nagyon szerettem, ahogy cseperedtem. Különösen a villanyszerelés vonzott, és nyolcadikban, amikor pályát kellett választani, beiratkoztam szakiskolába, villanyszerelői szakra. Akkoriban még úgy volt, hogy a vállalatban kellett dolgozni. Egyik nap szakmai gyakorlatra jártunk, a másik nap pedig tanultunk az iskolában. Amikor beadtam a fölvételi kérelmet, sikerrel jártam, ám nem tudtam neki felhőtlenül örülni, nyugtalanságot éreztem. Annak ellenére, hogy előttem állt a kecsegtető pálya, amelyben ki tudtam volna bontakoztatni a tudásomat, fejleszteni, gyakorlatot szerezni, mégsem voltam elégedett, sem boldog. Nem találtam helyemet, nyugtalan voltam, ezért két hét után úgy döntöttem úgy, hogy beiratkozok Szabadkára, a Paulinumba. Amikor ez megtörtént és fölvettek, akkor nyugodtam meg. Ez egy érdekes folyamat volt bennem, ami megnyugvást hozott. Ez azért nem jelenti azt, hogy utána simán ment az egész, mert nyelvi problémák voltak a gimnáziumban, hiszen akkor szerbhorvátul zajlott az oktatás, az anyanyelvemen vajmi keveset hallottam. Igencsak megizzasztott az idegen nyelvek tanulása idegen nyelven, mint amilyen a görög, latin, vagy a német tanulása szerbhorvátul. Idővel aztán összebarátkoztam néhány kortársammal, osztálytársammal, akikkel sok időt töltöttünk együtt, és így a nyelv elsajátítása is már könnyebben ment. Azért megküzdöttem azzal a válsággal is, hogy mit keresek én itt, hisz küszködöm, lassan megy a nyelvtanulás, aztán ezen is átlendültem, és sikerrel vettem az akadályokat, le is érettségiztem gond nélkül. Ezt követően a sorkatonai szolgálat volt a kötelességem, majd teológiára iratkoztam be.
A templom fontos szerepet tölt be a falu életében (Gergely Árpád felvétele)
Most ezt az öntől megszokott szerénységgel, egyszerűséggel, alázattal mesélte el, de sok lemondással is jár a papi pálya...
– A papi hivatást csak örömmel és elhivatottsággal lehet végezni, közösségben. Kis párhuzamot szoktam vonni a házassággal is, hiszen ha nem a közösségért, családért él az ember, a házastársáért, egymásért, akkor az elég nehéz. A pap is ugyanígy van, hogyha nem a közösségért élek, akkor csonka emberré válok. Figyelnem kell a közösség visszajelzésére, hogy elfogadtak-e, a visszajelzések megmutatják, hogy miben kell változtatnom, hol kell javítanom. A közösség egy tartó erő is. Nekem nagyon nehéz volt, amikor a Covid ideje alatt az üres templomban miséztem, az szörnyű állapot volt. Nem volt ott a közösség. Odagondoltam a híveket a padokba, hogy mintha ott ülnének, de ez nem olyan. Tehát a fizikai jelenlét, a találkozás az eleve nagyon fontos. Továbbá fontosnak éreztem azt is, hogy gyerekeket fogadjak be, lehetőségem volt rá, és úgy éreztem, ez is szolgálat az emberek felé, és erősíti az emberben a papi hivatást is.
Akkor nem hiába mondják, hogy papi szolgálat. A pap tulajdonképpen arra teszi fel az életét, hogy a közösséget szolgálja?
– Igen, a szolgálatot, ha kiveszem a papi életből, akkor tényleg csonka marad. Tehát a szolgálat teljes erővel benne kell, hogy legyen, ami sokszor nehéz, mert az ember lelkileg is, fizikailag is kifárad. Reggeltől estig ebben a szolgálatban van, de önmagára is kell, hogy gondoljon, így tud adni is. Ha nem töltekeznék fel az imában, vagy a szentségben és a jócselekedetben, akkor leszegényednék, nem lenne mit mondanom és mit adnom az embereknek, mert magamban sem lenne meg ez a gazdagság. Kölcsönhatásban van és egyensúlyban, és így a jó.
Lassan most már ötven éve, hogy Tóthfaluban van. Nekem a szüleim azt mesélték, hogy régen Tóthfalu egyfajta központ volt a környéken. Itt volt templom, ide jártak akár misére, akár ünnepekkor, elsőáldozás, házasságkötés, minden itt történt. Hogyan emlékszik, amikor idekerült, hogy hogy nézett ki ez a környék? Azt mondta egy interjúban, hogy zsákutca volt akkoriban Tóthfalu.
– Igen, mert csak egy kövezett út volt, és különösen télvíz idején csak ezen lehetett közlekedni. Úgyhogy jelképesen, de szó szerint is egy út vezetett ide és innen, kissé zárt világ volt. Szerettem a tanyavilágot, ami errefelé volt, szerettem az itt élő emberek között lenni. Gyakran meglátogattam a tanyai embereket, téli estéken, amikor jobban ráértek, akkoriban még a petróleumlápás világítás is dívott, hisz nem mindenhol volt villanyáram. Az emberek közvetlensége, nyitottsága sokat jelentett számomra akkor is. Bár a világ fejlődött, változott, de az emberek igénye a beszélgetésre, személyes találkozásra napjainkban is megvan, még ha nem is tudatosan, hanem sokszor mélyen, legbelül rejtve.
Aztán a zsákutcából gyöngyszem lett, rengeteg létesítmény kiépült. Ez mind saját ötlet volt, vagy a közösség igénye szülte?
– Túlzó lenne azt állítani, hogy saját ötlet, mert kellettek olyan emberek, akikkel ezt létre lehetett hozni. Ők mellém álltak, vagy pedig én melléjük. Nagyon fontos és példa értékű volt, hogy a helyi közösség és az egyházközség közösen tervezett programokat, tiszteletben tartva egymás sajátos küldetését. A közösség építése, a kultúra, a sport közös nevező volt számunkra. Én egy része voltam ennek a kiépítésnek, fölépítésnek.
A templom vonzáskörében épült ki szinte minden, egy udvarban. Mi volt először, és aztán mi követte?
– Tóth József templomépítő, falualapító szellemisége lengi be Tóthfalut, hiszen ő építette a templomot, majd kiosztotta a telkeket a munkásainak, akik belakták a környéket.
Én is azt tartottam, hogy ki kell lépni a templom falain kívülre ezekkel az értékekkel, és azokat úgy alkalmazni, hogy az emberek megértsék. Elsősorban, ha én fölkarolok egy gyereket, befogadom, akkor valójában a templomból kihozott szeretetet akarom megmutatni. És hát így épült ki minden létesítmény. A régi épület, amit Tóth József épített, a Tóth-kúria volt, ezt bővítettük e célból, továbbá megépült a kollégiumi rész, ami a belső rendszerünk központi része, mely szintén a közösséget hivatott szolgálni.
Tisztelgés Tóth József templomépítő, falualapító előtt (Gergely Árpád felvétele)
Az évek folyamán azért elég sok létesítmény alakult itt ki, segítséggel, önerőből. Mik voltak azok, amik szívének a legkedvesebbek?
– Ha visszatekintek az évtizedekre, nehéz lenne kiemelni egy valamit, mert egészben szép. De ha mégis meg kellene határoznom, mi a szívem csücske, azt mondanám, hogy az emberek jelenléte és hozzáállása az, ami nagy erőt adott. Természetesen a fiatalok felé fordulás nagyon fontos volt. A kezdetektől nagyon szerettem a gyerekekkel a hittanórák közben focizni, kicsit a hittanórák rovására, télen hógolyózni is akár. Szerettem közöttük lenni, fiatalították az embert, és most is úgy érzem, ha fiatalokkal vagyok körülvéve, az nekem is fiatalos lendületet és lelkületet ad.
A régen vajdasági szinten is központi szerepet betöltő nyomda, aminek helyén edzőterem és kollégium van, az iskola, aztán a nagy kollégium, tornaterem, focipályák, a mini Délvidék makettpark, ez mind Tóthfalu nevét öregbíti. Mi van még, ami megvalósításra vár?
– Volt egy uniós pályázatunk is, rehabilitációs részt szerettünk volna az edzőterem mellett kialakítani, de ez nem sikerült. A kudarc ellenére sem adjuk fel, megyünk tovább. Egy teniszpálya kiépítése még nagyon jó lenne a közösség számára. A napenergia a vesszőparipám, ugyanis nagyon sok áramot használunk. Ezek azok a nagyobb lépések, amiket célul tűztem ki. Azt szoktam mondani, hogyha nekem nem, az utódoknak majd sikerül. Az ember hagy egy lábnyomot maga után, az a lábnyom idővel elhomályosodik, mert befedi emlékezet, de hogyha abból jönnek friss lépések mások által, akkor az a lépés, az eredeti, mindig megmaradt mások által, tehát folytatják tovább.
Sok gyermeket felkarolt, akiknek ezáltal jó körülményei és esélyei lehettek a normális életre.
– Aki elhagyta értem apját, anyját, feleségét, százannyit kap – ezt én megéltem, természetesen nem azon a szinten, mint egy családban a saját gyermekekkel, de valahogy a ragaszkodás, a gyermeki szív az embert melegséggel tölti el. Tizenhárom gyermek cseperedett itt, akik közül néhányan már saját családot alapítottak, de vannak, akik még itt vannak. Az elvem, hogy akiket a gondjaimra bíztak, azoknak nagykorúvá válásuk után sem engedem el a kezét, munkahelyet biztosítok számukra, tehát továbbra is maradhatnak itt, ám aki másképp dönt, azt is támogatom. A lehetőséget megadom, és ez fontos.
Hogyan néznek ki itt az ünnepnapok, a családi ünnepek a parókián?
– A vasárnapi ebéd fontos szerepet tölt be, hisz a rohanó hétköznapok után kell egy kis megpihenés, együtt töltött idő. A szentmise után szűkebb környezetemben vagyunk vagy tizenhatan. Ha a kollégisták is maradnak hétvégére, ők is velünk esznek, családi hangulatban. Ilyenkor ünnepeljük meg a szülinapokat is például. A legkisebb gyermek nyolcadik szülinapját épp most vasárnap ünnepeltük.
Prédikációiban általában az időszerű gondokat szokta fölvetni, illetve sosem rejti véka alá azt, hogy előre kell nézni. Mi az, ami önt előre viszi, és amit másoknak is tanácsol?
– Teológus koromban olvastam a Reményből élünk című könyvet. Azt megszívleltem, hogy az ember reményből éljen. Tehát mindig van valami, amivel az ember túl tudja lépni a problémákat, ne adja föl a reményt, mert ha a reményt föladjuk, akkor kész az ember. Erőteljesen kihangsúlyozom a reményt, tehát bármilyen probléma van, ne adjuk fel, vigyük tovább az életet, mert van remény.
Nyitókép: Utasi Jenő mintegy 50 éve Tóthfaluban gyakorolja hivatását (Gergely Árpád felvétele)
