Élt egyszer egy ember, nem volt semmi dolga. Álló nap szobájában feküdt, nézte a falakat, számolta az árnyékokat.
Egyszer úgy döntött, útnak indul. Kilenc hónapon át ment, sosem fordult hátra, éjszakánként a Sarkcsillag mutatta az utat.
Útközben önmagát figyelte, saját lélegzetét.
Arra próbált rájönni, miből áll. Maga elé emelte kezét, lenézett lábára, megtapogatta arcát. Teste tehát van.
Tudta, merre kell mennie, mikor egyen, mikor igyon, mikor aludjon. Szelleme sem hagyta el.
Már majdnem az út végén járt, érezte, közel a cél. De valami hiányzott. Súlytalannak érezte magát, kitöltetlen űr volt mellkasában. Úgy tetszett, mintha könnyű függönyön keresztül látná a világot.
A feszültség az utolsó hónap utolsó napjának utolsó órájáig tartott. Ereje kezdte elhagyni. Ekkor tiszta, erős holdfénynél egy asztal került útjába. A három lábú, ódon kis bútordarabon egy pohár folyadék állt. Tiszta forrásvíznek hitte volna, de rejtelmesen csillogott, szikrázott a felszíne.
Gondolkodás nélkül kiitta a néhány kortyot.
Amikor felébredt, ráeszmélt, az elmúlt idő során milyen távol került az élettől. De azt is tudta, még nincs veszve semmi. Felöltözött, és kilépett a házból, egyenesen a napfényre.
