Látszólag minden harcot önmagunkért vívunk vagy azokért, akiket és amiket hozzánk tartozónak érzünk. Az önérdek a harc első számú ösztönző ereje. Ez még a zsoldosra is igaz, hiszen ő is jól meghatározott önző érdekéért küzd: a pénzért, ami a markát ütheti.
Talán csak egy kivétel van: az, ha kényszerrel besorozott katonaként olyan érdekért küldenek bennünket a vérünket ontani, ami nem a mi érdekünk.
Az önérdek a harc első számú ösztönző erejeként a háború életre-halálra szóló véres küzdelmeiben, a csata hevében mindig jelen van mint az életben maradásért vívott kétségbeesett küzdelem. Ennél nincs is erősebb önérdek.
Ki vitathatná, hogy önérdekünkért, ha úgy hozza a sors, kemény küzdelmet kell folytatnunk, s hogy végső soron minden harcot önmagunkért vívunk? Ez nemcsak a háborúk véres csatáira érvényes, hanem minden küzdelemre, amire a sors rákényszeríti a világban élő embert a pozícióharctól kezdve a vetélytárssal vívott szócsatákig. Az első mondatban mégis azzal kezdtem, hogy csak látszólag van így. A külső valóság, azaz a látszat igazsága az, hogy közvetve vagy közvetlenül minden harcot önmagunkért vívunk. A harcoknak más, belső vetületeik is vannak, amelyekben a küzdelmet már nemcsak önmagunkért folytatjuk, hanem ugyanakkor önmagunk ellen is.
