Illusztráció (Pixabay)
Elsős koromban kaptam az első jutalomkönyvemet. A színötös bizonyítvány mellé járt, elismerés gyanánt. Boldogan vittem haza, és büszkélkedtem vele, hogy azon kevesek egyike vagyok, akiknek ilyen „levonós” jutott. Merthogy öntapadós matricák voltak a könyvben, és a szövegtestbe lehetett ragasztani őket, a megfelelő helyre. Olyannyira fellelkesített ez az ajándék, hogy el is döntöttem azon nyomban: saját házi könyvtárat fogok gyűjteni, legalább annyi könyvvel, hogy teli legyen a könyvespolcom. Az év végi jutalomkönyvek mellett fogalmazási versenyekről, szavalóversenyekről is származtak újabb és újabb könyvek, sőt, a Jó Pajtásnak küldött tudósításokért is járt, ha elég szorgalmasan küldözgette be a lapnak a kis cikkeket az ember, és még viccírásért is lehetett szerezni, ha olyan viccet sikerült találni, amely bekerülhetett az Aranykaktusz rovatba, ahol csak a viccek viccei kaphattak helyet. Ráadásul keresztrejtvény-megfejtéssel is könyvhöz lehetett jutni, még mindig találok fiókok mélyén képes levelezőlapokat, úgynevezett dopisnicákat, amiken be lehetett küldeni a megfejtést. Nem mellékesen a Kossuth rádió gyerekrovatába küldött „levelekkel” komoly, gyűjteményes köteteket lehetett kiérdemelni, nem egy azok közül gyorsan bővülő gyűjteményem becses darabja lett. Közben eltelt néhány év, a könyvespolcom betelt, újabbakat kellett beállítani mellé, a könyvtáramat pedig immár vásárolt kötetekkel gazdagítottam, s e „hóbortom” ma is tart. Ilyenkor, nyárelőn, különösen „viszket a bal tenyerem”, pénzkiadást jelezve. Figyelembe véve, hogy ma kezdődik a 90. Ünnepi Könyvhét és a Gyerkmekkönyvnapok, úgy sejtem, nem ok nélkül való e tenyérviszketés…
