Szeretem a régi tárgyakat, melyek dédszülőktől, nagyszülőktől maradtak ránk. Mesélnek. Féltve őrzött régiségeim között van egy kecses, szűk nyakú, öblös cserépedény, melynek a füle üreges és a közepe táján egy kis kerek nyílás található rajta. Nagyapa csobolyónak hívta, és mesélte, hogy a legnagyobb kánikulában is hűs maradt benne a víz. A régiek nem ismerték a hőségriadót, és naptej nélkül sem féltek a leégéstől, de tudták, a tűző napon, nem nekivetkőzve a leginkább kibírható a munka, hanem szellős ruházatban, fejkendőben, kalapban. Így védte a parasztembereket a fejfedő és a természetes anyagból készült lenge ruházat a leégéstől, a hőgutától aratás idején. A nagy munkában ebédidőben megpihentek egy fa árnyékában, a batyuból előkerült a szalonna, a paprika, paradicsom, a vizes korsóból is jókat húztak… Nem tudom, hogy az 1936-os évszámot viselő agyagedény hány alkalommal vett részt az aratásban, hány embernek oltotta a szomját a hőségben a falu artézi kútjának hűs vizével, de biztosan hasznos volt hosszú éveken át.
Szerencsésen túlélte a sok hordozást, a nagy munkákat a határban, de a modernizáció áldozataként aztán egy parasztház padlásán porosodott hosszú évekig, majd a múlt század végén gondosan megtisztogatva egy kisnagylány szobájába került a szoba egyszerű, de szép díszeként. Amikor néhanapján letörölöm, még az is eszembe jut, hogy megtöltöm, de a házban betemettük a kutat, a falut átszelő folyóparton rég kiszáradtak az artézi kutak, s bizonyára fanyalogva fogadná a csapból folyó, vagy a palackból származó 21. századi ivóvizet.
