Hónapok óta szorgoskodik köröttünk a Kaszás, sorra hullnak ki a sorból szomszédok, barátok, egykori munkatársak. Nem csak környékünkön van így, a helyi hetilapban szinte egyéb sem olvasható, csupán gyászjelentések. Úgy alakult, hogy szinte heti rendszerességgel jártunk temetésekre.
Figyeltem a halottakat búcsúztató papokat, a legnagyobb kánikulában is patyolattiszta, frissen vasalt miseruhát viseltek, ha a szertartáson kántor is volt, az is elegáns, vasalt polgári ruhában állt a gyászolók elé. Aztán elérkezik a leggyászosabb pillanat, amikor a halottasház valamelyik helyiségéből előront öt temetői alkalmazott, négyen a koporsót tolják, egy a keresztet viszi, legközvetlenebbül ők kísérik utolsó útjára az elhunytat. Igyekeznek méltóságteljesek maradni, és a temető üzemeltetői is gondoskodnak számukra valami formaruháról, nálunk ez egyfajta munkásruha, ami ráadásul koszos és elhanyagolt, méltatlan a feladathoz. Egy másik településen valamiféle varázslóköpenyt viselnek a gyászhuszárok, amelyben esetlenek és nevetségesek.
Az alig kétezer lelket számláló településen, ahol nevelkedtem, háztól temettek, fekete lovak által húzott gyászkocsival, kifinomult ízlésre valló egyenruhát viselő gyászhuszárokkal.
Ők adták meg a gyászos esemény méltóságát.
